Mesii & Via: Téboly
1. fejezet
Köd
Hideg. Alattomos fagy kúszik be a takaróm
alá, s hiába próbálom, a legkisebb résekig az összeset elzárni, képtelen vagyok
rá. A hideg belülről marja szét az ereim, a véremmel terjed szét a testemben, s
érzem, hogy lassan az agyam is lebénul tőle. Lehetetlen elmenekülni előle.
Lassan magával ragad a mély – a sötétben
minden mozdulatlanul áll, minden olyan nyugodt. Egy fehér falú szobában vagyok,
de a szemem előtt minden feketének tűnik és az üres falakon egy vérben úszó
test képei lógnak – pontosabban tudom, hogy nincsenek ott, csupán az elmém
vetíti ki oda és a látvány furcsán megnyugtató. A törékeny test összeroskadva
fekszik a falnak dőlve, több sebből vérzik, meztelen bőre vörösen csillog.
Tudom, hogy fel kéne zaklatnia, de… nem megy. Még nem érzem magam készen rá.
A
véred fojtása csábít, nem mutatok kegyelmet, újra megteszem,
Kinyitod
a szemed, még mindig sírsz kedvesem… tested kiszárad…
- Gyanúsított, kérem, álljon fel – szól egy
hideg férfihang, de mintha észre se venném… Ki tudja, kihez beszél…? Nagyokat
pislogok, próbálom kitisztítani a látásom a szemem előtt úszkáló furcsa, színes
alakzatoktól. Úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak.
- Hall engem?
Felemelem a fejem, ránézek az egyenruhás
férfire. Még mindig nagyokat pislogok, a fejem zsibogni kezd, majd úgy csuklik
hátra a nyakamon, mintha egy angyal lökte volna oda. Érzem, ahogy a koponyám
erősen koppan az ágy egy vasrúdján, aztán lecsukódik a szemem és álomba merülök.
Vörös képvillanásokkal álmodom. Az a
gyönyörű, finom test fedetlenül fekszik, s csábítóbb, mint bármi más ezen a
világon, most rubinszínűen tündököl a szemem előtt. Könnyáztatta szeme félig
lecsukódva bámul a semmibe, rózsaszín ajkai sóhajra nyílnak, ujjai erőtlenül
kaparásznak utánam a padlón. Kiszáradt torkából keserves hangok olvadnak a
szoba végzetes csendjébe, érthetetlen szavait pedig elragadja a vég.
Vére lassan csordogál lefelé hófehér
bőrén, majd a padlón szétterülve mindent beszínez a halál. Mindenütt vér és
csak vér… és közeledik…
Közeledik…
És
közeledik…
És
csak közeledik…
Mozdulnék, de nem megy. Mintha ezer lánc
szorítana a látványhoz, kezeimen ólomsúlyú bilincsek, ám meglepő módon nem
zavar. A nyugalom úgy árad szét bennem, mint azon az éjszakán. Csendesen
lüktet, mint az ereimben a vér, minden porcikámat átjárja, de nem érzem
szokatlannak. Annyira… természetes minden.
A félhomályos szoba távolabbi szegletében
egy másik alak is feküdt. Ahogy ráemeltem a tekintetem végignéztem rajta a
talpától a feje búbjáig. Szemei riadtan kémlelték a sötét plafont. Az inge egy
helyen lyukas volt; beszennyezte a lustán folyó vére, mely a padlón
elcsordogálva összekeveredett a gyönyörű meztelen angyal vérével.
A villódzó fények lassan tompultak semmivé,
a távolról beszűrődő zene csupán halk neszként hatott a lelkemben ordító démon
hangja mellett. Áruló. Ezt ordította szüntelen, s én elhittem neki. Elárultak,
s bűnhődniük kellett érte.
Az
ég rám kacsint, látom a vihart előbukkanni a tengerből…
És
csak közeledik…
Kábultan térek magamhoz a kórházi ágyban.
Az egyenruhás férfi még mindig a szobában van, és ha jól látom, szinte pislogás
nélkül, szigorú tekintettel mered rám. Mit
keres még mindig itt? Mit akar tőlem?
- Uram, most velem kell jönnie. – Közlése
száraz, mégis feszült.
- Csak, ha visznek… felállni sem bírok… –
válaszolok rekedt hangon. Erőtlennek érzem magam, fázom, és megállás nélkül zúg
a fejem – és mindez semmi ahhoz képest, amit éreztem a levegőben a fejem felett
lebegni, mint egy végzetes pallost, mely bármikor lecsaphat.
Éreztem,
hogy közeledik… szinte már a képembe vigyorog, majd gúnyosan felkacag…
… és vele
kacagok én is…
Közeledik…
És közeledik…
És csak közeledik…
Csak közeledik…
Azt hiszem elvette a lelkemet…
A holddal elmenekülök a tüzes nap
vérontása elől.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése