2. fejezet

2. fejezet

Gyönyör

Azt mondták, ettől jobb lesz. Hogy a lelkemben tátongó űr megszűnik létezni, hogy a maró fájdalom tovaszáll, és végre békét lelek. Valóban. A nyugalom lágy lepelként borult testemre, s én készségesen simultam lágy selyme közé.

Ügyetlenül kotortam táskámban, s legalább öt percbe telt, mire megtaláltam a nyamvadt lakáskulcsot. Sötét némaság fogadott, a csend nyomasztóan telepedett vállaimra. Lassú léptekkel indultam a közös szobánk felé, nehogy felébresszem kedvesemet. Szívverésem lenyugodott, ereimben a meleg vér pedig lágyan áramlott, ahogy ölelésére, utánozhatatlan mosolyára gondoltam. Hiányzott. Nem számít, mennyi időre hagytam el a lakásunkat. Hiányzott, mint süketnek a dallam, mint világtalannak a fény, mint feketének a fehér.

Az ég rám kacsint, látom a vihart előbukkanni a tengerből.

Ahogy az ajtóhoz léptem halk nevetgélés zaja szűrődött ki a szobából. Azonnal felismertem a hang tulajdonosát. Taemin volt vele, az egyetlen ember, akit nem bírtam elviselni a közelében. A nyugalom olyan gyorsan szállt tova, akár egy pillangó, amikor megriad egy kisgyermektől. Düh vette át a helyét, mérhetetlen gyűlölet az ember iránt, aki megpróbálta elvenni azt, ami számomra a legszentebb. A konyha felé indultam, s felkaptam az első kést, ami a kezembe akadt.

Közeledik…

Hideg ujjaimat a kilincs köré fontam, majd benyitottam a hálószobánkba. Az ágyon ültek, ám ahogy megláttak lefagyott arcukról a mosoly. Taemin felugrott, s hadart valamit, ám szavai nem értek el hozzám. Arcára rettenet ült ki, ahogy felé rontottam, s mielőtt védekezhetett volna, egy határozott döfést mértem rá. Pupillái kitágultak az éles fájdalomtól, torkát keserves ordítás hagyta el, majd erőtlenül a földre rogyott, s a szívéhez közeli szúrt sebhez kapta kezét. A hófehér ingén sötétvörös folt egyre csak növekedett… Kiszúrt tüdeje hörögve kapkodta a levegőt, de nem érdekelt a nyomora.

Fejemet a sokktól ledermedt páromra emeltem, aki lassan a haldokló felé indult. Keze remegett, mintha fel sem fogná, hogy az az ember, akivel fél perce még a könnyeiket törölgették a nevetéstől most félholtan feküdt a földön.

-  Mi bajod van? Megőrültél? Meg fog halni! – vágta a képembe a nyilvánvaló igazságot. Ami azt illeti… igen. Talán megőrültem.

Gyengéden megrázod csontjaim, hagyod, hogy a szerelem egymagamban törjön össze.

Féltékenység árasztott el, ahogy zokogó kedvesemre pillantottam. Hogy merészel könnyet ejteni érte? Még van képe előttem gyászolni azt, aki lassan, szinte észrevétlenül próbálta elrabolni őt tőlem? Hát nem érti, hogy csak miatta tettem?

-  Szóval sajnálod őt… – jegyeztem meg epésen. – Sajnáltad volna korábban.

Elmémre valami megmagyarázhatatlan köd borult, már nem számított semmi. Erőszakosan rántottam el Key-t a haldokló ellenségem teste mellől, s szinte vadállatként téptem le róla pólóját. Hiába próbált ellenkezni, hiába könyörgött és sírt, én a falhoz taszítottam, s méreggel vegyülő szenvedéllyel martam rá ajkaira. Uralkodtam rajta, játszottam vele, mint oroszlán a prédájával, aki aztán kész karmait a vérében ázatni. Rettegve csókolt vissza, hiszen a gyilkos fegyvert még mindig markomban szorítottam.

-  Jonghyun – halkan nyögte nevemet, egész testében reszketett a félelemtől. Eddig sohasem félt tőlem, sohasem okoztam nála bármiféle távolságtartást, én voltam a bizalmasa, a búvóhelye, a szerelme. Rémképek sokaságát tükrözhette tekintete, ám én a lelkemben kéjesen felnyögő démon miatt egy percig sem törődtem ezzel.

Azt hiszem elvette a lelkemet…

Menekülni próbált, de kezeit megragadva testemmel a falhoz préseltem és vágyakozó sóhajokkal elhalmoztam a nyakát csókokkal. Tudtam, hogy imádja, mégis undorodva próbálta kiszabadítani magát.

Nem kellek neked, kedvesem? Elutasítasz? Elárulsz? Akkor viseld következményeit…

A padló hidegen nyikorog…

S ő elvette a szívemet…

Azt hiszem elvette a lelkemet…

A lelkem, melyet már így is a tiéd volt… elraboltad és szilánkjaira törted.

Azt akartam, hogy a kín méregként áradjon szét vénáiban, akárcsak az elégtétel, melyet én éreztem Taemin ártalmatlanításakor. Ha már nem kellek neki, hát szenvedjen! Érezze, amit nekem kellett!

Az ágyra taszítottam Keyt, ekkor kapta az első szúrást. Vére apró patakként folyt le csípőjén a kicsi sebből, mely csak a bőrét sebezte fel; torkából mégis keserves sikoly tört elő. Kétségbeesetten pillantott fel rám, majd a földön fekvő Taeminre. Még most is csak ő kell neked? Én miért nem vagyok elég jó?

Ismét vadul birtokba vettem ajkait, s bár még mindig védekezni próbált, én bizonyultam erősebbnek. Vadul téptem hajába, s a heves csatában, melyet az életéért vívott, a földre zuhantunk. A tompa puffanást halk sírás kísérte, minden egyes könnycsepp könyörületért kiáltott.

Meztelen bőrét vörösre színezte vérének egyre duzzadó folyama, mellkasa szakadozva emelkedett fel levegőért. Újabb kíméletlen csókba vontam csábítóan rózsaszín ajkait, testén vágyakozva simítottam végig, majd megszabadítottam a nadrágjától és esdeklő szemeibe néztem. Hagytam neki, hogy pár pillanatig elhiggye, hogy megúszhatja… de tévedett.

Erőszakkal tettem magamévá, azt akartam, hogy érezze a fájdalmat, ami engem is belülről marcangolt. Hangosan üvöltött, arca könnyben úszott, lelke apró darabokra tört. Megtettem, és már nem volt visszaút, így folytattam, amit elkezdtem. A késsel a nyakához hajoltam és egy gombostűnyi sebet ejtettem gyönyörű bőrén. Vére azonnal előbuggyant, válla mellett lefolyva a padlóig csöpögött. Elmerengve nézem, majd élvezettel nyaltam le onnan.

Az enyém vagy.

Aztán hitelen rám támadt, megpróbált lelökni magáról, erősen taszigált, de nem ment vele semmire, csak felmérgesített. A köd, amely eddig elmémet fedte most még sűrűbbé vált, s a késsel újra és újra lesújtottam. Már nem érdekelt, hol érem…

A véred fojtása csábít, nem mutatok kegyelmet, újra megteszem.

Egy utolsó nyögés, egy utolsó lélegzetvétel és szívdobbanás – szinte láttam, ahogy lelke végleg elhagyta törékeny testét. Szemei félig nyitva, vakon bámulnak az ajtó felé… és az utolsó könnycsepp is lomhán elhagyja őket.

Kinyitod a szemed, még mindig sírsz kedvesem…

Tested kiszárad.

Tekintete, melyben korábban annyi lágyság, melegség és szeretet volt, most üvegesen meredt a semmibe. Mintha sosem ült volna benne az a csillogás, amelybe hajdanán beleszerettem.

Pillantásom Taeminre tévedt, kinek könnyáztatta szemei még mindig arcomat fürkészték. Egy síró kisgyermek arcával bámult rám… megvetett. Halk kuncogás hagyta el ajkaimat, mely szép lassan őrült kacajjá változott. Ujjaim végigfuttattam Key fedetlen testén, s ujjamról csöpögő vérével egy szívet rajzoltam mellkasára. Ez volt szerelmünk utolsó kenete.

Hátam mögül egy kétségbeesett üvöltés hangzott fel, s ahogy oda pillantottam Minhot láttam térdre rogyva, megtörve. Szeme tágra nyíltan próbálta felfogni a látványt, de nem akarta elhinni… megragadta az ajtó előtt fekvő Taemin kezét és zokogásban tört ki.

Onew fél perccel utána ért oda – az ajtófélfában megkapaszkodva próbálta megőrizni a hidegvérét. Némán bámult maga elé, arcára mérhetetlen fájdalom ült ki, ahogy a vértől és mocsoktól áztatott kép a szeme elé tárult. Testére ólomsúly nehezedett, ahogy telefonjáért nyúlt, s a rendőrség számát tárcsázta.

A holddal elmenekülök a nap tüzes vérontása elől.

Üres tekintettel bámultam feléjük. Ők ezt nem értik. Mind megvetnek, de közben nem értik miért tettem…

Hallottam, ahogy barátom bemondja a telefonba a címet, ám szó aligha jött a számra. Végül annyit bírtam kinyögni:

-  Elárultak.

.