2013. június 2., vasárnap

3. fejezet

3. fejezet
Téboly


A megkönnyebbülés hatalmas ujjai egyesével vonnak szoros ölelésbe, majd, mint egy toronymagas óriás marka a magasba emelnek. Repülök… úgy érzem, a gondjaim fölé szálltam, mielőtt azok megtalálhattak volna, és most aprócska porszemekként ugrándoznak utánam, de esélyük sincs elérni. Túl magasan szárnyalok. A szabadság már szinte a tenyerén hordoz, és én túlságosan élvezem ahhoz, hogy lealacsonyodjak a problémáimhoz.
Végeztem velük. Nincsenek többé. Most már minden jó lesz.
A problémáim immár holtan fekszenek valahol… talán már koporsóba is helyezték őket… Így van rendjén, végül minden a helyére kerül.
-  Kim Jonghyun – hallottam a már ismerős egyenruhás férfi hangját, ahogy a nevem szólít, aztán lassan kérdezgetni kezd. – Hall engem? Tud válaszolni a kérdéseimre? Tisztában van vele, hol van?

Gyengéden megrázod csontjaim, hagyod, hogy a szerelem egymagamban törjön össze.
Gondolsz rám? Hol vagyok? Kedvesem, hol alszom éppen?

Kissé megemelem az előre lógatott fejem, és végignézek a hófehér padlón. A gúny éles szikraként tör elő belőlem, melyet nem tudok elrejteni és hangos, elfojtott kuncogással reagálok az idegen kérdezgetésére. Aztán eszembe jut, milyen arcot vághat… és nem tudom abbahagyni.
-  Tudja, hol van most? – kérdezte újra, de én csak nevetek a helyzet abszurditásán. Újra lehajtom a fejem és végignézek a karjaimat fogva tartó fehér rongyokon. Kényszerzubbony… A nevetésem egyre erősödik… – Ez egy vallatás. Bűnösnek találtuk Kim Kibum és Lee Taemin meggyilkolásában. Megerősíti az állítást?

Kinyitod a szemed, még mindig sírsz kedvesem…
Tested kiszárad…
A véred fojtása csábít, nem mutatok kegyelmet, újra megteszem.

Megszűnik a nevetés – viszontlátom a ködös képeket, s elmerengek rajtuk. Csodaszép test, angyali arc, mely a saját vérében fürösztve köszönti a halált. Arcomra bamba arckifejezés ül – szemeim tágra nyílva bámulnak a térdemre, de nem azt látom, hanem az emlékeket. Egymást váltják a képek… emlékszem, csak akkor éreztem magam elégedettnek, amikor mindkettejük vérétől csatakos ruhában térdeltem a szoba közepén. Abban a percben átjárt a gyönyör.
Véget ért a szenvedés.
-  Szerintem még az LSD hatása alatt áll – kotyogott közbe egy idegen hang. Egy nő – nővérruhában. Ruhája színe már–már egybeolvad a padló és a fal egyöntetű fehérségével. Közelebb sétál…

A padló hidegen nyikorog… s ő elvette a szívemet…
Azt hiszem elvette a lelkemet…

Éles fény világít a szemembe, úgy érzem, megvakulok. Dühösen kapom odébb a fejem, és amikor utána nyúlna addig ellenkezem, amíg békén hagy. Fogalmuk sincs, mire vagyok képes! Lehet, hogy a testem megkötözték, de az elmém szárnyal. Ők nem tudják, amit én… ők nem látták, amit én… Nem érezték át azt a gyönyör utáni beteljesülést, amit én… Ők nem tudják milyen érzés. Fogalmuk sincs róla, mégis ítélkezni akarnak fölöttem.
Beszélgetnek. Hallom az egyöntetű morgásukat, de nem érdekel, miről beszélnek. Nem érdekelnek. Elvesztettem valami fontosat, de most kapok helyette egy újat – egy jobbat, ami megkímél majd a bajoktól. Tudom. Én érzem, amit ők nem, és csak ez számít! Én szárnyalhatok, míg ők továbbra is tapossák maguk alatt a kilométereket…
Fogalmuk sincs, milyen csodálatos érzés.

Közeledik…
És csak közeledik…

Lassan elér, és végleg magával ragad. Szárnyakat ad, és soha többé nem kell attól rettegnem, hogy lezuhanok a mélybe. Soha.

És közeledik…

-  Hagyjátok, nem fog vallomást tenni…
Egy újabb egyenruhás jelenik meg mellettem, közben tudom, hogy engem néz. Valamit még magyaráz, de hangja már nem ér el hozzám. Üveges tekintettel bámulok rá, majd ajkamon egy fanyar mosoly jelenik meg. Összezavarodik, talán nem erre számított.
Üvöltenem kéne? Azt várja?
Hát üvöltök.
Torkomat keserves sikoly hagyja el, mely végül vad hörgéssé torzul. A fájdalom szétárad vénáimban, szinte érzem, hogy zuhanni kezdtem a magasból, de időben elkap és én repülhetek tovább. Zihálok, érzem, hogy még nincs vége…
Gyilkos vagyok.
-  Megöltem! – hangom hisztérikus, mintha nem is én kiáltanék.
Kacagnom kell… kimondtam. Minden szempár rémülten mered rám, mire öblös kacajba kezdek, de már nem érdekel. Megtettem, és most boldog vagyok.
Vége a szenvedésemnek, és már csak egy dolog van, ami számít, és érzem, hogy már csak kevés van hátra…

Közeledik…
És közeledik…
És csak közeledik…
Csak közeledik…

S mikor elér, keblére ölel a Téboly.




Vége
.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Elolvastam ezt a 3 fejezetes művet és teljesen felkavart. Alkotásaid közül már volt szerencsém egyet elolvasni, a Ragadd el a lelkemet, ami szintén nagy lelki hatással bírt rám. A Ragadd el a lelkemet fanficc is rengeteg lélekábrázolást tartalmazott, de ez olyan erőteljes hatású volt, hogy én magam is elborzadtam. Persze jó értelemben. Szinte lelki szemeim előtt láttam ezt a mini horrort, ahogy Jonghyung tébolyult elmével öli meg a számára legfontosabbat. A zene is nagy hatást gyakorolt rám. Nagyon tehetséges író vagy. Félelmetes, hogy mennyi erőt vittél ebbe a 3 fejezetbe. Pont elég volt belőle 3 fejezet, több nem kell, mert lehet n is beleőrültem volna az izgalomba, vagy inkább a félelmembe amit főhősünk tanúsított. Utoljára F. Kaffka műve váltott ki belőlem ilyen hatást. A félelem, izgalom és iszonyat keverékét. Elég hosszúra sikerült ez a hozzászólás, elnézést érte. ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teljesen elnézem - sőt, inkább köszönöm! *-*
      Igen, jól látod, ez a történet úgyszólván "tömör gyönyör", elég nehéz falat, és pont ezért ilyen rövid, mert ha hosszabb lenne, már diliházban csücsülnénk. ^^' Mindenesetre borzasztóan örülök, hogy így tetszett neked ez is, és a REAL is. Nagyon örülök, hogy ide találtál, mert ilyen tiszta, lényegre törő, lelkesítő véleményt kevesen szoktak írni ^^ ♥

      Törlés